Ezúttal a kárpátaljai területen túlra, belső-Ukrajnába vittek segélyadományt Schumicky András – a máltai lovagrend tagja, a beregszászi máltai szeretetszolgálat alapítója – és több önkéntestársa, köztük Schumicky György, az ÉrMe Hálózat elnöke. A támogatás Vinnyica megyébe, Szutiszki településre jutott el a hadiárvákról gondoskodó Törődés és Megértés Alapítványnak. Alább Schumicky András beszámolóját olvashatjuk.
Amikor az ember megpróbál egy újabb utat előkészíteni, akkor sok mindent át kell gondolni. Először is: kinek, mikor, kikkel és hová? A „mikor” elég szűkre sikeredett, mert azok az emberek, akikkel szerettem volna együtt menni, csak csütörtök-péntek-szombaton értek rá. A „hová” ügyében Tündével – a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat munkatársával – egyeztettem, aki megkérdezte: elmennék-e egy újabb helyre, ahova segítséget szeretne küldeni? Igent mondtam. Három autóval terveztük az utat; a negyedikkel téli útviszonyok között nem mertem vállalni az utat.
Volt egy másik feladat is: vigyek ki önkénteseket Beregszászra. Hála Istennek olyan sokan jelentkeznek, hogy kénytelen voltam a második sor ülést is betenni az autóba. Ha már betesszük az üléssort, akkor a johanniták lelki támaszát, néhány ukrán nyelvű bibliai füzetet és mézes puszedlit is betettünk az autóba.
Másnap kora reggel találkoztunk az utasokkal, akik közül az egyik fiatalember néhány karton fontos egészségügyi felszerelést is hozott. Dél körül megérkeztünk Beregszászra. Eleinte gondolkoztam azon, hogy még csütörtökön elinduljunk a célponthoz, de mérlegelve, hogy ez több mint hatszáz kilométer Beregszásztól, számunkra ismeretlen helyen, végül úgy döntöttünk, nem akarunk késő éjszaka odaérkezni. Így viszont tudomásul kellett vennünk, hogy ezt a távot – oda-vissza 1250 km-t – egy nap alatt kell megtennünk. Számolás, egyeztetés, tervezés, majd döntés: hajnali kettőkor indulunk.
Csütörtökön sajnos csak délután tudtuk elkezdeni a bepakolást az autókba, mert délelőtt két autó még Szatmárnémetiből hozott adományokat Beregszászra. Sikerült Vitalijt is elérni, aki mint tolmács csatlakozott hozzánk Szojva településről. Az időjárás-előrejelzés nem sok jót ígért. Este hétkor le is feküdtünk – ehhez sokat segített az áramszünet. Hajnali kettőkor zuhogó esőben indultunk Szojva felé. A piros Mercedes Sprintert egy máltai lovagrendi házaspár vezette, akik Ausztráliából származnak, és Amerikából jöttek. A kék Mercedes Sprintert bátyám, Gyuri (Schumicky György, az ÉrMe Hálózat elnöke) vezette és vele utazott a lánya, Flóra. Én mentem legelöl, mivel az útvonalat a legjobban én ismerem.
Egy kicsit izgultam, vajon ebben a pocsék időben a kátyúkat idejében észreveszem-e. Kárpátalja megyében van az ország legrosszabb minőségű útvonala, különösen a főútvonal rossz Lemberg felé. Megbeszéltük, hogy Vitalijért csak én fogok beugrani Szojván, a másik két autó halad tovább. Mindenkinek az autójában a célpont be volt állítva a navigációba. Azt gondoltam, a rendőrposztig, ahol mindenkit mindig megállítanak, utol fogjuk érni a két másik autót. Sajnos ez nem sikerült. Az eső csak zuhogott-zuhogott. Lemberg előtt a mi navigációnk más útvonalat tervezett, mint az előttünk haladó két autóé. Ez persze csak akkor derült ki, amikor célponthoz – az ő megelőzésük nélkül – mi egy fél órával hamarabb megérkeztünk. Útközben sokat beszélgettünk Vitalijjal, aki egy magyarul tudó ukrán fiatalember. Magyarországon letelepedve, húsz éve ott vállalkozva jár vissza Szojvára saját vállalkozását működtetni, illetve a háború óta nekünk máltaiaknak sokat segíteni. Megérkeztünk a megadott címre, egy romos falusi házhoz vezetett a navigáció… Állt ugyan a ház előtt egy VW-busz – rajta egy jótékonysági matrica Kijevből –, de az ingatlanban egyetlen gyermek sem volt. Felhívtuk a megadott telefonszámot, ahol közölték, hogy a higiéniai termékeket pakoljuk a garázsba. Mondtam, hogy itt semmit sem pakolunk le, mert a mennyiség töredékét tudnám csak itthagyni, és a három autóban vegyesen vannak a dolgok, mi egy helyen szeretnénk mindezeket lerakni. Kiálltunk a főútvonalra, hogy Gyuriék könnyebben megtaláljanak minket, és kértük oda jöjjenek értünk.
Szinte egyszerre érkeztek meg Gyuriék, és a felvezetők. Nem sokat kellett autóznunk, amíg elértünk oda, ahol a hozott adományokat kényelmesen tudtuk lepakolni. 15-20 embert várt, hogy segíthessenek. Szegények nem vártak minket ilyen koránra, mert délután 14.00 helyett 10.00 órára érkeztünk meg a korai indulás miatt. Ők ebéddel és egy kis gyerekműsorral szerettek volna minket fogadni. Ezért volt a reggeli zavar.
Elmesélték, hogy itt 180-200 gyermek van, részben az édesanyjával, részben árván. A férjek a frontvonalon harcolnak vagy önkénteskednek valahol, ahol a háború folyik. Az itteniek pedig próbálnak mindenféle elfoglaltságot biztosítani a gyermekeknek. Zenei, sport- és kulturális programokat biztosítanak. Amíg pakoltuk ki a segélyadományt, megszólaltak a légvédelmi szirénák. Itt sem reagáltak már erre az emberek, mondván: lesz, ami lesz… Utóbb kiderült, hogy két drónt semmisített meg a légvédelem a környéken.
Elmesélték hogy mivel nincs áram, nincs víz se, mert azalatt a néhány óra alatt, amíg van áram, a víztornyot nem tudják feltölteni. A fűtés is állandó gondot okoz. 2-3 órányi ideig van áram, majd 4-5 órányit nincsen. A kipakolás után elmentünk ahhoz az egykori grófi kastélyhoz, ahol ezek a gyerekek és családok éltek. Ide kellettek az emeletes ágyak is, mert további épületeket igyekeztek rendbehozni. El lehet képzelni, a szovjet idők után hogyan nézett ki ez az egész terület. Ebből próbálnak valamit most felújítani. Amíg itt voltunk, szerencsére éppen elállt az eső, de minden nyakig sáros volt. Odahoztak néhány gyereket, akik boldogan vették át a johanniták által küldött futballvilágbajnokos naptárt és a bibliai történeteket tartalmazó ukrán nyelvű kis füzeteket. Szerencsére megértették az asszonyok, hogy nincs sok időnk további ünneplésre és ebédre, el kell indulnunk visszafelé, mert nyolc-kilenc óra az út Beregszászig, és közben még Lembergbe is be kell ugranunk.
Elindultunk visszafelé, és közben felhívtam a lembergi máltai vezetőt, Pavlót, hogy körülbelül este 7-re lennénk ott. Akkor tudunk találkozni és fölvenni azt, amit ő szeretne elküldeni Beregszászra. Az időjárás továbbra sem volt kedvező, de legalább nappal volt, és jobban lehetett látni. Csak tankolni álltunk meg, hogy minél nagyobb távolságot tudjunk megtenni nappali fényben. Szerencsére a belsőukrajnai utak nagyon jók, nem igazán kellett tartanunk a kátyúktól.
Az amerikai házaspár az egyik tankolásnál szól Gyurinak, hogy mi csak menjünk a saját tempómban, ők szeretnének lassabban haladni, és majd találkozunk Beregszászon. Amikor Lembergtől csak egy órányira voltunk, ismét felhívtam Pavlót: hol találkozzunk? Mondta, hogy már hullafáradt, és sajnos egyébként sem tud kijönni elénk, mert a város körbe van zárva ellenőrzőpontokkal, és minden férfit elvisznek katonának. Nem tud kijönni a városból, hiszen nem szabad kockáztatnia a szervezet érdekében. Így hétfőn az egyik női munkatársuk fogja levinni Beregszászra a küldeményt, és elmagyarázni a szükséges adminisztrációt.
Már korábban elkezdett zuhogni a hó, de nem maradt meg az úton, Lembergtől aztán már havasak voltak az utak, lassabban lehetett haladni. Előttünk egyszer csak feltűnt egy autó, bőröndök és csomagok voltak a csomagtartóján. Vitalij megnézte a rendszámot; kiderült, hogy ez innen vagy 1200 km-ről jött, a háborús övezetből. Látszott vezetési stílusán, hogy már nagyon fáradt. Ki is állt előlünk. Ahogy közeledtünk a hágóhoz, úgy lassult az előttünk lévők sebessége. A szakadó hó miatt nagyon nehéz dolga volt az elöl haladó autónak. Azért próbálkozók mindig voltak; a tükörből egyszer csak látom, hogy Gyurit megelőzi egy autó, majd balra bevág egy parkolóba. Utólag Gyuritól megtudtam, hogy egy kerítésnek ment neki ez az autó, mert az előzéstől megcsúszott. A hágóhoz érve elakadt kamionok között kellett szlalomozni. Itt jött a téli gumik tesztje… Gyuri miatt izgultam egy kicsit, aki mögöttem jött, mert a Mercedes hátsókerék-meghajtású, és az autó üres volt. De neki sikerült mindenütt utánam jönni, és az elakadt teherautó-akadályokat venni. Már csak az amerikai házaspár miatt izgultunk: vajon nekik is sikerül-e feljutni? Vitalij folyamatosan az időjárási információkat nézte, és jelezte, hogy a rendőrposzttól már csak az eső zuhog, onnantól jobb lesz az út. Természetesen a rendőposztnál megállítottak, és kerték, hogy takarítsuk le a rendszámtáblát. A kocsi elejéről 5 cm vastag jeget kellett eltávolítani – ettől helyreálltak a szenzorok és nem visítottak a műszerek. Felhívtuk az amerikaiakat, hogy merre járnak, és kiderült, már ők is túl vannak az elakadt kamionokon. Szojván kitettük Vitalijt, és este 11 után, 1300 kilométert megtéve biztonságosan hazaérkeztünk Beregszászra.
Ezzel a feladatunk nem fejeződött be, mert szombat délelőtt még Tiszanánára kellett eljutnunk, hogy találkozzunk taufkircheimi német máltais barátaimmal, akik egy kamionnyi segélyt hoztak le az ottani máltaiaknak. Nyáron, amikor az élelmiszersegélyt hozták, ott kaptak szállást, és ott tapasztaltak meg, mekkora szegénység van ebben a térségben. Ezért gondoltak arra, hogy a következő magyarországi segítségüket ide szeretnék hozni. Az amerikai házaspár is örömmel jött velünk Tiszanánára. Mire megérkeztünk, a pótkocsi már ki volt rakodva, és a motorkocsit rakodta húsz cigányember a polgármesterrel és a helyi máltai önkéntesekkel közösen, nagy lendülettel. Az amerikai házaspárra olyan mély benyomást tett ez, hogy elhatározták, legközelebb is idejönnek önkénteskedni, nem pedig a világ valamely más helyére.
Amikor hajnalban nekivágtunk az útnak, lelkileg felkészültem arra – nem beszélve erről a többiekkel –, hogy esetleg éjszaka többször és alaposabban fognak minket ellenőrizni. Vajon gyanúsak leszünk-e az éjszakai közlekedéssel? Útközben az ismerős tájakon úgy mentünk keresztül, hogy egyáltalán nem tudtam felismerni, merre járunk, mert mindenütt sötétség volt. Akik velem jöttek, azoknak előre elmondtam, hogy nagy fegyelmezettségre van szükség, ne felejtsük el, háborús országban vagyunk. Útközben többször is találkoztunk kékfényes autók által kísért teherautó-konvojokkal. Egy egy egy ilyen konvoj 15-20 kamionból állt. Néha találkoztunk tankokat, páncélozott autókat szállító járművekkel is. Ezek mentek a frontra. Vitalij útközben többször is mutatta, hogy egy barátja, aki a fronton van, folyamatosan posztol, minden rendben van, nem fáznak, nem éheznek, jó a kedvük.
Sajnos egyre nehezebb a lakosság helyzete Kárpátalja megyében, mert egyre jobban és intenzívebben folyik a férfiak befogása és elvitele a frontvonalra. A keleti oldalról hozott hatósági személyek bemennek üzletekbe, megállítják az autóbuszokat, sokszor bemennek lakóépületekbe, és viszik a férfiakat a frontra. Egyre kevésbé biztos bárminemű mentesség is, sosem lehet tudni, ki mikor mit fog kitalálni. Akik ma ottmaradtak, azok számomra mind hősök, sokat kell értük imádkozni, hogy kitartsanak, és lehetőleg ne érje őket bántalmazás.
Amikor az ember a segélyeket belső-Ukrajnába elviszi, akkor mindig pozitív megerősítést kapunk, hogy ez fontos, hatékony és nélkülözhetetlen segítség az ottani embereknek, és sose tapasztalunk velünk, magyarokkal kapcsolatba negatív felhangokat. Mindig csak a hála és szeretet tükröződik vissza.
Nagyon fontos, hogy mindenütt, ahol csak lehetőségünk van, segítsünk megoldani az aggregátorkérdést, mert áram nélkül semmi sincsen. Ezt rövid távon el lehet viselni, de hosszú távon nagyon nehéz az embereknek. Nagyon fontos volt megtapasztalni azt is, hogy a szegénység nem a nagyvárosokban látható, a főútról egy kicsit mindig le kell térni. Ott van mindig a nagy szükség, és sokszor az ad erőt az embereknek, hogy személyesen ott vagyunk. hogy érzik, nincsenek egyedül. Igyekszünk minél több hasonló utat szervezni.
Utólag döbbentünk rá arra, hogy a Boeselager Alapítvány által biztosított három gépjárművel 17 raklap, azaz egy fél kamionnyi segélyt tudtunk elvinni. Megfelelő eszközök és anyagi támogatók nélkül mindez a munka nem lenne elvégezhető. Ennek az útnak is csupán az üzemanyag-költsége közel 300 ezer forint volt. Fontos, hogy legyenek olyan sofőrök, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek. A fiatalok közül mind többen a Boeselager Alapítványnak köszönhetően a zsámbéki vezetőképző központban felkészülhettek a szélsőséges körülményekre vezetéstechnikailag.
Hálásak vagyunk mindazoknak, akik anyagilag és lelkileg, imáikkal is támogatják a munkánkat.
Schumicky András
