A szentmisében megjelenő áldozati szertartás, illetve az abban megjelenő kenyér és bor olyan értékeket is elismer és megjelenít, melyeket a gazdasági tevékenységhez köthetünk – hívja fel a figyelmet a Kereszténység és kapitalizmus blogon Az Eucharisztia és a gazdaság címmel megjelent izgalmas tanulmányában a piacpárti keresztény-konzervatív közgazdászként számon tartott Mike Károly, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és egyik rektorhelyettese.
„Mi köze az Eucharisztiának a gazdasághoz? A szent liturgiának a hétköznapi munka, a profit, a piac világához? Elsőre az ellentétet érzékeljük. „Ég és föld” – mondhatnánk. A liturgia minden vallásban a szentség, a világtól való elkülönülés és az Istenhez tartozás kifejeződése. Ami a legvilágosabban megjeleníti a szent és a profán különbségét. A szent épület, az idő, a nyelv, az ének, a gesztusok mind azt szolgálják, hogy ki- és felemeljék a benne részt vevőket a mindennapokból.
Ez igaz. Ugyanakkor a liturgia rá is van utalva a gazdaságra. Milyen módon? Nyilvánvaló, hogy a fizikai feltételeit – így a templomot, a berendezést vagy a rituális eszközöket – elő kell valakinek állítania szakértelemmel, munkával, vállalkozó szellemmel. De mondhatjuk, hogy ez csak a „külcsín”. Praktikus vagy éppen szép hozzájárulás, ám a lényeget nem érinti. Ha ezek hiányoznak, szükséghelyzetben a keresztény liturgiát, a szent misét nélkülük is érvényes módon be lehet mutatni. Ahogyan tette azt az idők folyamán sok fogvatartott vagy bebörtönzött pap kényszerűségből.
De éppen az ő példájuk mutatja a keresztény liturgia mélyebb, lényegi ráutaltságát a gazdaságra: a miséhez ember termelte javak – kenyér és bor – kellenek. Nélkülük nincs érvényes liturgia, sőt ezek képezik a tulajdonképpeni középpontját. A hit szerint belőlük jön létre a „legszentebb szentség”. Nem kényszerűségből, nem jobb híján, nem emberi hagyományból, hanem Isten tudatos választásából, szabad akaratából. Emiatt igaz az is, hogy a liturgia megszenteli, azaz Istenhez kapcsolja a gazdaságot. Persze csak akkor, ha a gazdálkodó ember igent mond Isten ’ajánlatára’” – írja tanulmányában Mike Károly.
A közgazdász felhívja a figyelmet arra is, hogy a miseliturgiában a kenyér és a bor nem mint jelkép vagy utalás van jelen, hanem mindkettő a maga konkrétságában. Ennek rendkívül fontos következménye, hogy Isten ezzel elismeri és megerősíti mindazt az értéket, amit e két hétköznapi élelmiszer természetes módon magában rejt. Ezekről az értékekről szólva a következőket emeli ki, a gazdasággal való kapcsolatukat előtérbe helyezve:
1. A kenyér és a bor fizikai tárgy, ami az Isten által teremtett anyagi világ eredendő jóságát jelzi.
2. A búza és a szőlő nemesített és emberi művelést igénylő növények. Krisztus választhatott volna vadon termő növényt is, de nem tette. A földművelés kifejezi, hogy az ember a „föld ura”, saját céljaira hasznosíthatja a természetet.
3. A földművelés munka is – és a misében nem maguk a növények kerülnek az oltárra, hanem a belőlük feldolgozott termékek. A feldolgozás igénye megerősíti a szakszerű munka szükségességét. A munka pedig – mint a bűnbeesés bibliai történetéből is tudjuk – fáradság; ember „arca verejtékével” juthat hozzá az élelemhez. De a munka a racionális tervezés, leleményesség, ügyesség, gyakorlati bölcsesség megnyilvánulása is – hívja fel a figyelmet Mike Károly –, amelynek során az ember képességeit, tehetségét, egyúttal eszközeit, saját korábbi beruházásainak eredményeit is felhasználja. Egy szóval: gazdálkodik. Amikor így tesz, akkor racionálisan és erkölcsi felelősséggel cselekszik. Használja értelmét és szabad akaratát.
4. A gazdálkodás társas tevékenység – mutat rá dolgozatában a közgazdász. Még ha csak egy család, egy háztartás tagjai vesznek részt a földművelésben, a termények feldolgozásában, azok akkor is munkamegosztáson és együttműködésen alapulnak.
5. Már a Biblia is említi egy példabeszédben, hogy a gazda bérmunkásokat fogad fel a szőlőjébe (Mt 20,1-16). Megjelenik tehát a családi közösségen túli munkamegosztás és vele a piaci szerződések. Mike Károly a borkészítéshez szükséges hordót hozza fel itt, melyet egy másik szakma képviselője készít: a kádár. A hordóhoz viszont egyebek mellett fa kell, a fához favágó, a favágónak fejsze, a fejszéhez kovács és így tovább. A résztvevők közötti kapcsolat a csere alakját ölti, vagyis a kereskedelem is megjelenik, és ezzel együtt az „üzleties szemlélet is”. Ám ebben – mint a közgazdász írja – nem csupán a „kalmárszellemet”, az önzést kell látnunk, hiszen a kenyérrel és a borral közvetve mindezek a viszonyok is az oltárra kerülnek, ami arra figyelmeztet, hogy a potenciális jót is észre kell bennük vennünk.
Erről így ír a továbbiakban:
„Mi ez a jó? Legalább két dolog.
Az egyik a piaci csere igazságossága. Aki elfogadja, hogy egy másik személlyel való kapcsolatát a csere szabályozza, az tartózkodik attól, hogy kárt okozzon neki. Lemond arról, hogy a másiknak az akarata ellenére szerezze meg, amire szüksége van. Tartózkodik attól, hogy leigázza, kényszerítse, megtévessze vagy becsapja őt. Aki tehát cserél, tiszteletben tartja mások jogait, ami az igazságosság alapja.
De a csere több, mint a károkozás hiánya: pozitív kölcsönös segítségnyújtás. Nem önzetlenül, hiszen mindkét fél az önérdekét is szem előtt tartja. De nem is önzően, mert kénytelen a másik fél érdekére is figyelni. Sőt, annál sikeresebb lesz „a piacon”, minél sikeresebben elégíti ki mások vágyait. Ha pedig ezek a vágyak helyesek, akkor tevékenyen hozzájárul cserepartnerei javához. A „tevékeny jóakarat” pedig a szeretet definíciója. A tisztességes és valóban jót akaró cserekapcsolatok tehát nem csak igazságosak, hanem a szeretet rendjébe (ordo caritatis) illeszkednek.”
Mike Károly következtetése tehát az, hogy a keresztény liturgia végül is – a kenyéren és a boron keresztül – számos olyan jót elismer és elénk idéz, mely az anyagi világban és a gazdasági élet etikus formáiban jelenik meg. Hozzáteszi: a szentmiseáldozat természetesen kifejezi azt is, hogy az említett dolgok az ember számára nem a végső jók. „A kenyér és a bor a misében átalakul. Minden tekintetben megőrzi saját természetes értékét, de túl is lép rajta, felfedve, hogy a végső rendeltetése a természet feletti. Konkrétan: hozzásegíteni az embert, hogy Istenhez kapcsolódjék. Hasonlóképpen, mindazok az evilági jók, amik a kenyér és a bor kapcsán felmerülnek, megőrzendők, de alárendelendők annak az átfogó célnak, hogy az embert Istenhez vezessék, és a Vele való örök életre segítsék.”
Érdemes a teljes írást is elolvasni, IDE KATTINTVA >>
(A képen Rembrandt 1637-ben készült festménye látható: A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd)
