Naplemente előtt indulunk Budapestről. Beregszászba tartunk, ahonnan három furgonnal viszünk segélyszállítmányt egy kapucinus karitászközpontba, a Beregszásztól közel 500 km-re ÉNy-ra fekvő, alig megjegyezhető nevű városkába, Sztarokosztjantyinivba (ami a Hmelnickij nevű nagyobb városon túl található). „Sofőrcsapatunk” három főből áll: Szepi, Gyuri és én. [Vagyis – az említés sorrendjében – Schumicky András, a Máltai Lovagrend tagja, ÉrMe-vezetőségi tag; Schumicky György, az ÉrMe Hálózat elnöke; valamint e sorok írója, Borka Balázs, az ÉrMe Budapest Klub tagja. – A szerk.]
Egy Ford furgonnal utazunk, mely a Boeselager Csilla Alapítványt hirdeti, aki sok mindent szponzorál az ukrainai segítségben. (Beregszászig velünk tart egy kárpátaljai, történelemszakos tanárnő is: jót beszélgetünk vele az úton). Este 8-ra érünk a határ magyarországi oldalán lévő zárt parkolóhoz, ahol két furgon állomásozik – szintén a Boeselager Csilla Alapítvány adományai –, amiket át kell vinnünk a határon, és még este meg is kell pakolnunk a hétfő kora reggeli induláshoz. (A tanárnő hamarosan balra el: rövid várakozást követően úgy dönt, hogy inkább gyalog megy át a határon, onnan már intézik a rokonok – hát, a női megérzése elég jól működött, mindjárt kiderül, hogy miért…)
Besétálunk a parkolóba. Két, egyenként 3 raklapnyi cuccot elnyelni képes Mercedes furgon várja a munkát párás ablakaival: a piros „használt” és a kék „új”; mindkettő a Csilla Boeselager Alapítvány jelzéseivel ellátva. A kék furgonban van mindkét autó kulcsa és forgalmija. Ehhez a kék furgonhoz kapcsolódik ugyanis egy mobilapplikáció, amivel távból is lehet nyitni/zárni az autót. Így nagyon rugalmasan használhatóak a furgonok, mert a többnyire alkalmi sofőröknek nem kell átadniuk egymásnak a kulcsokat és forgalmikat. Használatot követően beteszik azokat a kék furgonba, és telefonon kérnek egy zárást az illetékestől, aki jogosult az autót távirányítani. Majd (akár napok múltával) az újabb sofőrök, akik épp vezetni fogják a furgonokat, szintén hívják a nyitásra jogosult illetékest, aki beengedi az új sofőröket az autóba. Tehát praktikus, biztonságos és egyszerű a rendszer. Zseniális, hogy hol tart ma már a technika és a tudomány!
De térjünk vissza a vasárnap estéhez: Szepi próbálja nyitni a kék furgont a Mercedes mobilapplikációjával: elsőre nem sikerül. Pedig Szepi – mivel óvatos ember és gépészmérnök – szépen kipróbálta az applikációs zárást és nyitást néhány napja, mielőtt beletette mindkét furgon kulcsát a kékbe. Akkor szépen működött is.
Szepi újra próbálja használni az applikációt: még nagyobb odafigyeléssel, minden megadandó kódot duplán ellenőrizve. De a furgon csak nem nyílik. Pedig az applikáció „látja” az autót: térképen mutatja a helyét, hogy épp milyen messze vagyunk tőle, hogy mennyi üzemanyag van benne stb. Szóval mindent tud, csak egyetlen apróság nem működik: kinyitni nem tudja az autót. Ügyes!
Szepi újraindítja az applikációt, majd a telefonját is, aztán megint az applikációt. Ezt követően újból próbálja nyitni a kék furgont. Az eredmény: semmi.
Szepi hívja a 7nap/24óra ügyeletet biztosító Mercedes Assistance szolgáltatás számát. Kedves fiatal női hang jelentkezik, javasol ezt-azt: például az applikáció újraindítását, ami ugye már megtörtént. További javaslata, hogy nyissuk ki az autót a pótkulccsal. Ezt a meglehetősen kézenfekvő megoldást azonban hamar elvetjük, mert a pótkulcs Pátyon, potom 325 km-re található az épp aktuális tartózkodási helyünktől.
Felmerül, hogy talán egy másik telefonról működhet az app: ezért feltelepítjük az én telefonomra (szerencsére az is iPhone). Kicsit macerás a regisztráció és a kódok újbóli betáplálása, de telefonos segítséggel és egy kis kreativitással mindent megoldunk. Végül az én telefonom lévő applikáció is látja a kék Mercit: mindent mutat, éppen csak az autót nem nyitja.
Újabb gyanú merül fel: talán az iPhone-os applikációban elromlott a nyitó-záró funkció. Szerencsére Gyurinak androidos mobilja van. Nosza, telepítsük fel arra is az appot: hamar kiderül, hogy azon meg egyáltalán nem működik. (Szóval legyen iPhone-od, ha mercis vagy!)
Újra hívjuk az Assistance-t. A továbbra is kedves női hang belátja, hogy valószínűleg az ő szerverük oldalán van a hiba, és elmondja, hogy bizony az IT-sek vasárnap este nem dolgoznak. Vigyük be az autót a legközelebbi ügyletes Mercedes szervizbe, ott „szakszerűen” feltörik, és majd tesznek bele másik kisablakot (amit ugye először betörnek).
Azt is elmondja, hogy szerencsénk van, mert a legközelebbi ügyeletes szerviz – lássuk csak! – épp Debrecenben található: mindössze 124 km-re a „dekkolási” helyünktől! Mondjuk a hölgynek, hogy egy kb. két tonna önsúlyú, befékezett, sebességbe rakott, lezárt és beriasztott autó esetében ez a Debrecenbe vitel vasárnap este fél 10 felé nem éppen könnyen kivitelezhető megoldás. De ő mást nem tud javasolni – válaszolja. (Se szerelő ide nem jön, se pótautót nem hoznak, de még egy KV-kupont se küldenek vigasztalásul.) Majd hétfőn az IT-sek talán megoldják – ennyit a 7/24 Mercedes Assistance-ról. Mentségükre legyen mondva, a kedves és türelmes ifjú hölgy mindvégig megőrzi ezen állapotát – bár lehet, hogy őszült egy kicsit, ezt nem láttuk, mert nem videótelefonon voltunk kapcsolatban vele.)
Közben többször is hívtuk Gábort, a székesfehérvári Mercedes kereskedés vezetőjét (ahonnan a kék Merci „származik”), hátha tud adni valami tanácsot: ő nagyon készséges volt (vasárnap este 9 után!). Még akkor este megkérdezte egy technikus emberétől, hogy mit lehetne csinálni, és megígérte, hogy hétfőn a segítségünkre lesz a csapatával: ráküldenek az autóra egy „ébresztő” kódot, amivel valószínűleg életre kel a nyitó-záró funkció. De azért nem zárta ki, hogy ez is eredménytelen lesz…
A fenti történések mellett igyekeztünk telefonos és személyes segítséget kérni a Kárpátalján lévő bázistól (Makuk Jancsitól), kérve, hogy legalább a piros furgon pótkulcsát hozzák át, de tőle hamar megtudtuk, hogy az is a kék furgonba van bezárva. (Meg különben sem tudnánk forgalmi nélkül átlépni az országhatárt…)
Úgy háromnegyed 10 körül – némi szomorúsággal a szívünkben – belenyugszunk abba, hogy ebből már nem lesz holnap hajnali indulás. Az egyetlen mozgásképes Ford furgonunkkal átautózunk a beregszászi Máltai-központba. Jancsi vár friss kajával, pálinkával, és megmutatják nekem az előkészített (és szuper!) szállást. Vacsorázunk és nyugovóra térünk.
október 3., hétfő
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem kell hajnalban kelni. Reggeli után kiautózunk a határra, és még a kárpátaljai oldalról hívjuk a székesfehérvári Mercedes kereskedés emberét (akinek az elérhetőségét még tegnap este adta meg a főnök). Egy-két kommunikációs bukdácsolást követően egész hamar az illetékes és hozzáértő ember kezébe kerül a telefon a túlvégen. Próbál ezt, próbál azt, beszél ezzel, beszél azzal, végül kiderül, hogy ez az „ébresztő” kód mégse küldhető el az autóra (mert valami spéci helyzet van, ezért ami régebben ment, most nem működik).
Szepi hívja Gábort, a Mercedes kereskedés vezetőjét, aki mondja, ahogy akkor ő sem tud mást javasolni, mint hogy a pótkulccsal kell kinyitni az autót, és hogy – kapaszkodj meg! – ő azt nagyon szívesen lehozza nekünk Beregsurányba (800 km oda-vissza Fehérvárról). De nem tud azonnal indulni, mert most mindjárt megy repülni egy növendékével (Gábor pilótaoktató is egyúttal), de amint leszáll, úgy 11 óra körül, autóba ül, és hozza a pótkulcsot. Na, ez már ASSISTANCE, kedves Mercedes!
Szepi közben megkéri a feleségét telefonon, hogy vigye a pótkulcsot Pátyról a Budaörsi reptérre, Gábornak.
Mi pedig először a Máltai-raktárba megyünk, ott rendbe teszünk egy lakóautót, amit korábban mozgó segélyközpontként használtak, majd visszamegyünk a beregszászi Máltai-bázisra, és unaloműzésként kipakolunk egy furgonnyi fabrikettet. Délben kapunk egy jó ebédet, amit együtt költünk el a máltás munkatársakkal: élmény a társaság. Ebéd után még épp van időnk egy újabb furgonnyi fabrikett kipakolására (ami a kajakómát is prímán elűzi).
Délután kettőre kiautózunk a határra. Diplomata-útlevéllel megyünk a sor elejére, és mindössze 15-20 perc alatt át is esünk a „hivataloskodásokon”. A határ után balra be a parkolóba. Gábor már ott vár minket (hát, egy elég jó merdzsóval jött, az autópályán alighanem kicsit több, mint 130-cal…): mosolyogva nyitja a kék furgont a nála lévő pótkulccsal. Hálásak vagyunk Gábornak. Elköszönünk tőle: száguld vissza Fehérvárra.
Innentől már minden sima: Szepi átautózik Kárpátaljára a Ford furgonnal (és visz valami cuccokat Ungvár környékére), mi pedig Gyurival elindulunk Csengersimára (a magyarországi oldalon): „átugrunk” ugyanis Romániába, a Szatmárnémeti mellett lévő Máltai-raktárába segélyszállítmányért. (Ezeket a fuvarokat terv szerint szerdán kellett volna megcsinálnunk, de villámgyorsan átszervezték a máltás hölgyek. Mint később kiderül, hatalmas paksaméta hivatalos papírt is le kellett gyártani hozzá.) Egy órányi autózás következik, ami arra pont jó, hogy belejöjjek a (számomra) nagy autó vezetésébe: a piros Mercit viszem én, Gyuri pedig a kéket.
A partiumi oldalon lévő Máltai-raktárba főleg olasz és spanyol kamionok hoznak Ukrajnába szánt adományokat, elsősorban tartós élelmiszert, de nem viszik be Ukrajnába, hanem deponálják Szatmárnémetiben: hamarosan fény derül ennek az okára.
Beállunk a Máltai-raktárhoz, targoncával ügyesen megpakolják az autóinkat, és még világosban indulunk Beregszászba: ezúttal a román-ukrán határátkelőhöz. Bő fél óra intézkedés (pontosabban várakozás) után már megyünk is át Kárpátaljára a cuccal. A túloldalon, mint a Vörös tenger Mózes botjának suhintására, falként állnak a kamionok, várva a Romániába történő belépésre. Gyuri megméri: 8 km hosszú a kamionoszlop. Zömmel gabonaszállító teherautók (így válik valósággá a világpolitika: a pár hete felszabadított ukrán gabonaexport itt van a szemünk előtt). És hát ezért nem viszik be a spanyol és olasz kamionok a segélyszállítmányokat Ukrajnába.
Már sötétben érkezünk a beregszászi Máltai-raktárhoz: kipakoljuk a cuccot, és bepakoljuk a másnap a kapucinusok központjába szállítandókat: 2-2 tonna rakományt, amiről később kiderül, hogy nem ötletszerű az összeállítása, hanem komoly igénylési rendszer alapján dől el, hogy hová mit küldenek.
A megrakott furgonokkal beautózunk a beregszászi Máltai központba. Vacsora, majd elő a laptopot: van egy kis idő e-mailezni, dolgozni… Korán fekszünk, mert holnap reggel már tényleg hajnalban indulunk.
október 4., kedd
Indulás 5:45-kor. A szomszéd faluban felvesszük Miklós atyát, a helyi görögkatolikus papot. Felesége kávéval és egy kis süteménnyel kínál. Miklós atya lesz a tolmácsunk (és mint később kiderül: kedélyes útitársunk, kicsit az idegenvezetőnk is). Talán valamennyire ő is szervezte ezt a kapucinus-kapcsolatot: mindenesetre most először kerül oda segélyszállítmány a beregszászi Máltából.
Irány Lemberg. Ez egy kis kerülő ugyan, de találkoznunk kell a lembergi Málta vezetőjével (Szepinek megbeszélnivalója van vele, és át is kell adni neki valami cuccokat). Bár egy benzinkúton találkozunk, érezhetően kedvesen és örömmel fogadnak minket a fiával.
Fél óra pihenő után tovább Hmelnickij felé. Egész jó utakon közlekedünk. Az útról nézve is érzékelhető, hogy menyire együtt jelenik meg a régi és a modern: a lepukkant, szovjet időszakból származó gyártelepek és panelházak mellett ott vannak a modern, „nyugatias” boltok, üzemek, benzinkutak. Apropó, benzinkutak! Abból valami eszement sok van. Persze legalább a harmada bezárva, elhagyva. Az pedig egy rejtély, hogy fénykorukban honnan volt ennyi vevőjük. Hacsak nem a kiemelkedő (fogyasztású) Zil teherautók és Moszkvics személygépkocsik biztosították a jelentős üzemanyagigényt.
Már a Kárpátokon történő átkelés során feltűnt, és ugyanez figyelhető meg az ország belsejében is: a kicsit komolyabb hidak mindkét hídfőjén géppuskafészkeket alakítottak ki betontömbökből és homokzsákokból: „jobb felkészülni” alapon. A nagyobb kereszteződésekben félrehúzott tankcsapdák, a jelentősebb városok be- és kijáratainál pedig ellenőrzőpontok katonákkal és rendőrökkel. Nem bízzák a véletlenre.
Hmelnickijben felveszünk egy helyi embert (a kapucinusok egyik civil munkatársát): ő kalauzol minket a célhoz. Késő délután állunk be a kapucinusok udvarába. A kolostor-templom együttes mögött közepes méretű raktár helyezkedik el. Azonban nem közepes létszámú önkéntest szerveztek oda (legalább 15 embert), akik szinte azonnal ott teremnek, és szorgosan segítenek a kipakolásban: egyből rendszerezik is a cuccokat a raktárban. Másnap tudjuk meg, hogy az itteni karitászközpont jelentős segélykiosztó tevékenységet végez, sokan jönnek a városból, másnap látjuk is a hosszú sort.
Schumicky András rövid videofelvétele a szállítmány célba érkezéséről
Koraesti sétára indulunk a városba. Először azt gondoljuk, hogy valami történelmi belvárost fogunk megnézni, de hamar szertefoszlik e reményünk, mert egyre lepukkantabb városrészeken át vezet minket az idegenvezetőnk. Végül megértjük (pontosabban meglátjuk) hogy hová is tartottunk: a város szélén lévő, alighanem többszáz éves kolostorhoz (persze „vár”-nak hívják, mert a kolostor az azért mégis csak olyan izé lenne). Jelenleg ortodox kézben van, de formáját tekintve katolikus szerzetesközösségé lehetett eredetileg.
Egy kis „kocsmázást” követően visszaérünk a kapucinus központba. A templomban épp a mise végét éneklik: gitárral kísérnek egy fülbemászó dallamot, amit a jelentős számú nép nagy örömmel énekel, sőt, szinte táncol rá. Később megtudjuk, hogy a helyi harmadrendi közösség miséjére toppantunk be, és egyébként is épp Szent Ferenc ünnepe van. Szóval így aztán kiváló, ünnepi jellegű vacsorát kapunk. (Vagy különben is azt kaptunk volna??? Majd legközelebb kiderül.) Kicsit beszélgetünk a két szerzetessel, akik csatlakoznak hozzánk. A közösség vezetője egy 35 év körüli fiatalember, akinek az édesapja ukrán, az édesanyja azonban félig koreai, félig német – hát ezért volt nehéz hová tenni kezdetben a „keleties” arcvonásait! Lengyelországban tanult (a közösség a lengyel kapucinus/ferences rendtartományhoz tartozik). A vacsora után pedig megértjük, hogy mi jó a magyar borban – hát, hogy úgy mondjam, „kontrasztos” az a bor, amit kapunk, hogy koccintsunk egyet a szerzetesekkel...
A vastag falú régi kolostorépület földszintjén helyezkednek el a „celláink”: egyszerűen, de szépen és igényesen berendezett pici vendégszobák. Olyan a hőmérséklet, hogy arra gyanakszunk, alighanem a szovjet idők „fűtéshiányos” időszakából, sok éven át halmozódott fel itt a hideg.
október 5., szerda
Mivel hálózsákban – és hozzá még jól be is takaródzva – kiválót lehet aludni hidegben, másnap frissen ébredünk. Részt veszünk a helyi idő szerint 8-kor kezdődő misén. Legalább 25-30-an vannak a helyiek a templomban. Fiatal emberek is. Jó látni. És jó szétnézni a templomban: minden szépen rendbe téve, jó minőségű burkolatok, újszerű padok, ízléses berendezés. Jó itt lenni.
Bár nem tudjuk, milyen szent ünnepe van éppen, de reggelit is kiválót kapunk. (Lehet, hogy itt két napig ünneplik Szent Ferencet???)
Elköszönünk a szerzetesektől és a civil segítők épp ott lévő tagjaitól. Gyönyörű időben és briliáns őszi színekben pompázó útszéli fák között autózunk DNy felé: nincs nagy forgalom. A falvakban és városokban, amelyeken áthaladunk, zajlik a teljesen normálisnak látszó élet. Persze a katonai ellenőrzőpontok, a tankcsapdák és a hídfők géppuskafészkei jelzik, hogy mégiscsak egy háborúban álló országban vagyunk.
Koraeste: újra Beregszász, Máltai-központ. Szepi indul haza, mi maradunk Gyurival. Egy hosszabb beszélgetést majd kis laptopolást követően viszonylag korán nyugovóra térünk.
október 6., csütörtök
Még a hajnali félhomályban indulunk Szatmárnémetibe. Újra hozunk két furgonnyi segélyszállítmányt az ottani Málta raktárából.
Most az ukrán-román határon lépünk át oda, és majd vissza is. A legfontosabb utasítás Gyuritól felém: „A határnál gyere mögöttem szorosan!” Ez jól is jön, amikor az ukrán személyzet (miután látta az előttem álló autóban Gyuri diplomata útlevelét) nekem szegezi a kérdést: „Diplomat?” „Yes!” – vágom rá reflexszerűen. (Hát, ha úgy vesszük, most éppen, funkcionálisan… ). Azért nem bánom, hogy az útlevelemet nem akarja látni…
Újra megtöltik a két furgont a szatmári máltaiak. Kapunk egy jó kávét tőlük, és ismét csak gyönyörű időt a Fennvalótól.
Irány a határ (román-ukrán). A legnagyobb kihívás a máltaiaktól kapott két nagy paksaméta papír „végigtolása” először a román, aztán az ukrán adminisztráción. A román vámos (aki különben magyar) elmondja, hogy neki már mennyire elege van, és alig várja, hogy fél év múlva nyugdíjba mehessen, és elköltözhessen Magyarországra, le a szlovén határhoz (talán azért épp oda, mert az van legmesszebb a szolgálati helyétől?). Mindenesetre jól esik vele, a „zord román vámossal” emberi dolgokról beszélgetni egy kicsit, amíg végigstemplizi és aláírja a papírjainkat.
Az ukrán oldalon azért a rakományunkat is alaposan megnézik. Kivesz az ukrán vámos egy konzervet a raklapon lévők közül, és erős akcentussal, de magyarul kérdezi Gyuritól: „Mi ez?” Gyuri: „Gomba.” „Á, bomba!” derül viccesre az ukrán vámos arca. (Na, hát ide is begyűrűzött a világpolitika: lám az ukránok milyen szívesen fogadják az EU-ból érkező fegyverszállítmányokat.)
Visszaautózunk Beregszászba. Már csak 6,5 km-es kamionsort mérek az Ukrajnából Romániába tartó irányba. Döbbenet: napokig (ha nem egy hétig) kell itt dekkolniuk. De végre mennek a gabonaszállítmányok! Kicsit aggasztó ugyan az az átbocsátóképesség, ami itt van. Tényleg itt megy át az Afrikának szánt gabona???
Kipakolunk a beregszászi Máltai raktárban, összeszedjük a cuccunkat a Máltai központban, veszünk malacfülét a Gurman-boltban (kétféle kivitelben is), és irány a határ!
Most csak a piros furgont kell leparkolni a határ magyar oldalán, ugyanis a kék megy tovább Münchenbe, Budapest érintésével (a piros furgon kulcsát és forgalmiját pedig Gyuri viszi Budapestre). Szóval nincs szükség mobilapplikációra. Na, hát nem zseniális így…?
Borka Balázs
Segélyakciónk
Gyűjtés az ukrajnai menekültek megsegítésére - a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat Kárpátalján végzett munkáját támogatja az ÉrMe Hálózat.
