Egy korábbi beszélgetésünkből kiderülhetett, hogy a bűn fogalmát hajlamos vagy – mondjuk így – nem szokványos módon értelmezni; például a tékozló fiú bibliai történetét is sokrétűbbnek látod annál, hogy „az egyik fél hibázik, a másik megbocsát". Húsvéti időszakban készül most ez az interjú – és ez mégiscsak a bűn és az erény, a jó és a rossz elválasztásának ideje... Vagy mégsem? Hálózatos szemlélettel nézve a dolgokat te miféle lelkiismeret-vizsgálatot javasolnál kedves keresztény barátainknak?
Tán tévesen, ám azt látom, hogy mert egyesek, ha rajtakapják őket valamin, akkor eszement önigazolásokkal képesek előállni, így divatja is van egy ezt kompenzálni akaró túlzó szigornak is. Tehát egyfelől hajlamos az ember brutálisan megmagyarázni a lehetetlenségeit, másfelől olyan dolgokhoz méri magát, melyek bizonyossága joggal firtatható. Úgy tűnhet, egyszerre áll fenn a magunkról való képalkotás esetén a túlzó engedékenység és az alaptalan keménykedés esete. Úgy tűnhet..., mert láthatjuk úgy is, hogy egyszer a félremagyarázást toljuk túl, máskor meg a regulákat, amivel a félremagyarázásokat ki akarjuk küszöbölni. Azaz a bűnt és a bűnhődést egyaránt túltoljuk. Szerintem.
Mit jelent az, hogy „túltoljuk a regulákat"?
Jó, vegyük ezt nagyító alá. A hálózatokkal foglalkozóktól sokszor hallani: „egy túlkapcsolt hálózat instabil." Ez azt jelenti, hogy ha egy kis klán – mint mondjuk az Üvegtigris filmbeli csapata – szinte csak a saját magán belül keringő információkkal él, akkor a tagjai sok hülyeséget fognak gondolni, majd csinálni is. Beltenyész és életképtelen lesz a gondolat-, majd a valós világuk is. Ha azokat a törvényeinket, reguláinkat, amikhez mérjük magunkat, amivel vizsgálnánk-ismernénk tetteinket, „túltoljuk", illetve időben változtathatatlanul hagyjuk, akkor élhetetlen, túlkapcsolt hálóval kötjük meg magunkat, közösségeinket. Kedves, ide vonatkozó példája volt már gyerekkoromban Jelenits István tanár úrnak, hogy szép-szép ez a böjti hústilalom, ám amikor ez kialakult, akkor a hús ünnepi, ritka étel volt, tehát arról szólt a tilalom, hogy „ne bulizzál" az adott időszakban, azaz tán ma tortát nem (vagy sem) kellene ennünk ma böjtöléskor. Vagyis nem teljesen kőbe vésettek a törvényeink, reguláink.
Mindamellett törvényeknek, reguláknak létezniük kell. Sokan mintha ezt is vitatnák manapság.
Igen, de „az vesse az első követ, ki közületek bűn nélkül való!" (János 8,7). Meg ott van a „rosszra hajló természetünk" dolga. Az ember, ha életképes, hibát hibára halmoz, elkerülhetetlenül. Optimális esetben jól porítva a hibákat és kockázatait, apró, puhatolózó lépésekkel teszi ezt: körültekintően figyelgeti, hogy egyfelől a reguláinak, másfelől az önigazolásainak az érvényessége térben és időben hol van éppen, és ez szerintem maga a működőképes élet. Bűn és bűnhődés és megbocsátás és kijavítás tán nem is annyira elkülönülő fogalmak, csak mi nézzük őket különállóvá, ahogy egy épület első-hátsó-oldalsó nézetei is külön lapon vannak, mégis egy adott épületről van szó, mely egy és oszthatatlan, amikor használjuk. Einsteinnek tulajdonított mondás, hogy egy probléma a saját szintjén nem oldható meg. Azaz abból van a gond, ha nem a helyes szinten nézünk egy dolgot: ha az épület helyett a tervrajzát akarjuk lakni, az nem fog menni, és a tervrajz élhetőségi problémáira a megoldás nem olvasható ki a tervrajzból. Nem tolhatjuk túl, nem kapcsolhatjuk túl a tervrajzot, azaz egy dolog nézeteit nagyon-nagyon nem tekinthetjük azonosnak az adott dologgal. „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte [Isten előtt]. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik" – írja Pál apostol (a rómaiakhoz, 3,20). Tehát a törvény, a tervrajz nem erős kapcsolata az élhető háznak, az életnek. Az erős kapcsolatok itt például a téglák, a gerendák, a színek, azaz olyan dolgok, melyeket ha változtatunk, akkor változik a dolog maga, tehát ami egyfajta hardver. A tervrajzok és törvények és hasonló dolgok a fő elemekhez kevésbé kötődő gyenge kapcsolatai a háznak, avagy az életnek. Attól, hogy a rajzot átrajzoljuk, még a ház nem változik automatikusan. Persze ezek is fontosak, a rajzok-törvények, hiszen ezek stabilizálják, ezek teszik tervezhetőbbé, változtathatóvá, aktualizálhatóvá az erős kapcsolatok által megtestesített hardvert.
Világos, a törvényeink-reguláink nem abszolút útmutatók; nem élhetünk „tervrajzokban", csak a valóságban. Hogyan találhatjuk meg a helyes utat a két szélsőség – a törvények betűjéhez való fafejű ragaszkodás és a törvények teljes elutasítása – között?
Erre régi kedvencem ez a bibliai mondás: „Az egyik vas a másiktól kapja élét, a mások társasága tisztítja az embert" (Példabeszédek könyve 27,17.) Amikor az ember sokféle (akár az övével ellentétes) elvű, értékrendű, szokású ismerőseivel értekezik, beszélget, szabad folyást engedve a témáknak, akkor kölcsönkapja szemeiket, nézőpontjaikat, és megtisztul, azaz látásmódjában és abból fakadó tetteiben is életképessé válik, elmúlik üvegtigrisi túlkapcsolt, túltolt, túl zárt, beltenyész volta. És ez a kapcsolatépítés lényege. Ne akarjuk a vetületet, a tervrajzot lakni, élni. A házból ered-következik a képe. A dallam nem játszik hangszert, nem a lekvár főzi be a nagymamát. „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt!" (Kivonulás könyve 20,4)
Jó, de nézzük a másik oldalt is: a zárt, beltenyészet jellegű közösségeken kívül mégiscsak ott vannak a posztmodern relativizmusban lubickoló tömegek, melynek tagjai nemhogy nem engedelmeskednek felettük álló törvényeknek, de a törvények puszta létét, értelmét is tagadják. Éldegélnek a házban, rángatják ki a helyükből gerendákat, és amikor kezd rájuk dőlni az építmény, akkor már sehol sem találják a tervrajzokat, amiből tudható lett volna, mi és hogyan támasztja meg az egész szerkezetet... Ilyen veszélyt nem látsz napjainkban?
Az élet az „IS", azaz az „ÉS" világa, nem pedig a „VAGY-VAGY" világa. A mindent elnéző megbocsátás sem tolható túl büntetlenül. Kellenek regulák, hogy legyen mit módosítani, kellenek a tabuk kérdőjelei, hogy módosulás legyen. Sem a túl híg, sem a beszáradt festékkel sem lehet szépen kifesteni a szobát. Ha az a kérdés, hogy hígítóval vagy száraz festékporral fessek, úgy a válasz „IS". Egyébként az élet – a példabéli házzal ellentétben – szerencsére hologram jelleggel önmagára utaló jellegű, azaz nehéz elveszíteni a terveket...
És persze a házat is fel lehet mérni, kiolvasható belőle a terv logikája...
Mindenesetre a materiális törvényeket túlhaladja az idő, sőt, új korukban is esetlegesen igazak csak. Oké, nem szabad átmenni az úton, ha piros a lámpa..., de mégis kiröhögték az egyszeri konferencia résztvevői az NDK-s tudósokat, akiken kívül éjjel 4-kor a faluban senki sem várta ki a gyalogosok zöld lámpáját. Sőt, ismerjük a keleti meg afrikai videókat az egymáson szabályozatlanul átáramló forgalommal, megy nekik a közlekedés szigorú lámpa nélkül is. Túltoljuk a szabályokat, túltoljuk a lazaságot, a szigort, a büntetést, a megbocsátást, amivel egy olyan világban való létünket próbáljuk szabályozni, amit fel se építettünk volna, ha ismerjük az összetett élet alapvetéseit. A túltolósdi az ismerethiány, a megértés pótcselekvése az én elképzelésem szerint.
Úgy érted, hogy ha megismernénk, megértenénk bizonyos dolgokat, akkor megmenekülnék fölösleges köröktől és zsákutcáktól?
Igen, mondok egy példát. Beszélgettünk a minap, mondta valaki, hogy ideje lenne nekünk magyaroknak is lemásolni a fejlett nyugati nagy cégeket, mert csak tudnak valamit, amitől jobbak nálunk, és ha azt mi is tudnánk, akkor a bevételből több jót is tehetnénk, többet adakozhatnánk. Mondtam neki: oké, mikor kezdünk bele a háromszáz évnyi gyarmattartásba? Mondjuk meg a meghódítandóknak, bocsi, de háromszáz év múlva többet akarok jótékonykodni, így most sajnos alaposan meg kell hogy hódítsalak... Néztek megrökönyödve. Aztán tetéztem a döbbenetet azzal a kijelentéssel, hogy a mai világban szerkezetéből fakadóan és bizonyíthatóan minden megkeresett pénz mögött akár tízszeres máshová hárított kár áll. Vagyis könnyen megeshet: úgy tehetnéd a legnagyobb jót, ha meg sem keresnéd azt a pénzt, amit aztán jótékonyan szétosztanál.
És mit szóltak ehhez a beszélgetőpartnereid?
Feltételesen fogalmaztam, nehogy elverjenek ott helyben... Az a helyzet, hogy beszélgetni sem tudunk, vitát sem lehet indítani az élet alapvető működési dolgairól. Bölcsődés tudásszinten sem állunk ezekkel, miközben őrült igyekezettel, éjjel-nappal űzve-üzletelve szereljük-szervezzük világunkat. A tudáshiány beismerésénél sem tartunk, és büszkébb dolognak látjuk mások sokszoros kárán szerzett értékeinkből adakozni, mint azt mondani: meg kell értenem és el kell döntenem, mint állok a világhoz. Ha mindenképpen nagyböjti önvizsgálatot akar valaki, és még azt a felelőtlen és meggondolatlan tettet is bevállalja, hogy engem kérdez, miképpen tűnődjön, akkor vagyok elég pimasz ahhoz, hogy válaszolok. „A tükrök által homályosan" évezredei után ideje rádöbbenni, hogy nézeteket, tükröket szemlélő világlátásunkkal csak szenvedést okozunk egymásnak, valamint hogy végre ideje lenne figyelmünkből adakozni, lehetséges megoldásokat keresve, vagy – elnézést a felvetésért – tanulva róluk.
De – úgy érzem a mondataidból – azt tapasztalod, hogy nem akarunk tanulni, és ez bosszant téged.
Nagyjából tízévente újra kellett eddig gombolnom-gondolnom azt, ahogy a világra tekintek, felhagyni valamivel, ami addigi fejlődésem útja volt, mint ahogy a kisgyerek felhagy a kúszással a járásért. Ha ezt az a látszólag csapongó életvitelt valaki nem járja, az nem bosszant, csak elmarad a kiteljesedésének evolúciója, és megpöckölöm az orrát soraimmal, többet nem nagyon tehetek érte. Ahogy világunk, úgy gondolkodásunk is megcsontosodott, rugalmatlan. „Persze, tanulnék" –mondjuk, de az új dolgokat nem szőjük bele eléggé a meglévő ismereteink-szokásaink szövetébe, így leperegnek az életvitelünkről, alig változunk valójában.
Nagyjából ez a tartalmuk a jellemző beszélgetéseknek ez ügyben:
- Látod a világban a problémákat?
- Igen.
- Akkor, ha van rá három órád, mondd, teát vagy kávét főzzek neked, amíg mondom, szerintem mi hiányzik a megoldásodhoz?
- Ja, így nem kell, nincs erre ennyi időm. Nem vagy elég nagyszabású űz-leti gyarmattartó, majd ha nálam nagyobb leszel, meghallgatlak.
- Na apafej, arra még várnod kell. Viszont én szívesen meghallgatom a te megoldásod... Egy feltételt szabok: ha ellenvetésem lenne, azt meg kell cáfolnod, nem válthatsz témát. Oké?
És hopp, máris jön a témaváltás vagy elfordulás. Szóval itt tartunk, mindenféle hovatartozástól és felekezettől függetlenül. Nem jutottunk el az ismerethiány beismeréséhez. Majdhogynem abban mérjük magunkat egymáshoz, hogy ki mennyi kárt okozott már másoknak. Na, ezen lehetne jókat rágódni lelkiismeret-vizsgálatok idején.
Biztos, hogy hasznos a rágódás ezeken a kérdéseken, de attól tartok, nincs mindenki abban a helyzetben, hogy egyik napról a másikra éles váltást hajtson végre az életében...
Egy korábbi interjú alkalmával már felvetetted ugyanezt. Érdemes elolvasni, mit gondoltam akkor. Aki elolvassa – kiváltképp az utolsó bekezdést –, megtudhatja, miképpen lesz tölgyerdő a „rontott akácosból", kiderül, hogy kis lépések is elegek mindenre, nincs szűkség éles váltásokra.
B. G.
(Illusztrációnk forrása >>)
