Bejelentkezés
English
ÉrMeHáló
||
Főoldal | Hírek

Létezhet-e olyasmi, hogy „keresztény értelmiség”?

2017. 07. 24.

Nagy kísértésekkel kell szembenézniük azoknak, akik a tudás birtokosainak tekintik magukat.

 

Az alábbi írás nem tükrözi sem az ermehalo.hu honlap, sem az ÉrMe Hálózat hivatalos álláspontját. Szívesen helyet adunk a cikk állításaival vitatkozó írásoknak is. (A Szerk.)

 


 

 

Létezhet-e olyasmi, hogy „keresztény értelmiség”?Létezhet-e egyáltalán olyan, hogy „keresztény értelmiségi"? Illetve pontosítsuk a kérdést: érdemes-e egyáltalán ezt a szókapcsolatot használnunk, miközben tudjuk, hogy az „értelmiségi" meglehetősen terhelt fogalom? Ugyanis számos olyan jelentés tapad hozzá, melyek – úgy tűnik – teljesen idegenek a keresztény szemlélettől.


Induljunk ki abból, hogy értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki átlagosnál több tudás birtokosa – ezzel a meghatározással alighanem mindenki egyet tud érteni, nem szükséges, hogy mélyebbre hatoljunk a definíciók útvesztőjében. És elegendő ez a meghatározás ahhoz is, hogy a fent felvetett problémát körüljárjuk, hiszen az értelmiségi szerep árnyoldalai éppen azokkal a kísértésekkel hozhatók összefüggésbe, melyek a tudás birtoklásával kapcsolatosak.

 

 

A „beavatottak"


Úgy látszik, akik tudás birtokában vannak, erősen hajlamosak a tudás kizárólagos birtokosaiként tekinteni magukra, illetve magukat ekként elfogadtatni másokkal is. Ugyanis aki birtokában van a mások elől elzárt „titkos tudásnak", azaz „beavatott" személy, az nyilvánvalóan magasabb rendű az egyszerű népeknél. Ez utóbbiaknak így értelemszerűen alá kell rendelődniük a tudás birtokosainak, akik majd vezetik őket. Minél elzártabb, érthetetlenebb, valamint minél inkább a világ alapvető természetével, végső igazságaival kapcsolatos ez a tudás, annál magasabban állnak a beavatott kevesek a többiek fölött, annál megkérdőjelezhetetlenebb a szellemi hatalmuk, ami – a dolog lényegénél fogva – nyilván a jó és rossz, az élet és halál kérdésében való döntés jogával ruházza fel őket.


Ne gondoljuk, hogy csak a kezdetleges kultúrákban, törzsi vallásokban találkozhatunk efféle megkérdőjelezhetetlen hatalmú személyekkel és csoportokkal: varázslókkal, sámánokkal. A tudást hatalomra váltani igyekvő értelmiségi ambíció végigkíséri a történelmet: ott van a gnoszticizmusban, ott a különböző kisebb-nagyobb vallási szektákban, titkos társaságokban, szabadkőművességben, és ott van a modern kori pusztító eszmék mögött, a kommunizmus osztályelméletében és a nácizmus fajelméletében. Mindegyik mögött egy-egy körülhatárolt értelmiségi csoport található, mely valamilyen speciális, magasabb rendűnek vélt tudás birtokosaként pozicionálja magát, s ennek alapján bejelenti igényét a töredékes tudásúak vezetésére, akiktől – hiszen ők nyilván képtelenek a világot a maga teljességében helyesen látni és megfelelő döntéseket hozni – feltétlen engedelmességet vár el.


A kereszténység személete mindettől gyökeresen eltér: ebben a világnézetben nincs semmiféle „titkos tudás", ami a kiválasztott keveseket avatná be a végső igazságokba. A keresztény tanítás alapjait egyszerű közlések (kinyilatkoztatások) adják, összefoglalásuk megtalálható az apostoli hitvallás („Hiszekegy") szövegében. Ennél hozzáférhetőbb és megismerhetőbb dokumentumot nehéz elképzelni: évszázadok óta templomok sokaságában mondják kórusban hívek milliói, teljesen nyilvánosan. Az Újszövetség leírásaiból az derül ki, hogy a jézusi tanításban kevés tere van az elvontságnak és titokzatosságnak, sőt, azt mondhatjuk, hogy már-már földhözragadt praktikusság jellemzi a Mester stílusát: szántóvetők, pásztorok, szőlőművesek, halászok, ácsok, kereskedők, katonák népesítik be Jézus beszédeit és földi életének mindennapjait. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük" –mondja (Mt7,12), és bölcsességei legtöbbször hasonlóképpen kézzelfoghatóak, szinte meglepően maguktól értetődőek.


Ha volt valami, ami a többnyire szelíd Jézust igazán fel tudta bosszantani, az a farizeusok és írástudók körmönfont okoskodása volt – azaz korának értelmiségi mesterkedései (Mt23,1-33). Mert ugye éppen a farizeusok és írástudók voltak akkoriban a jellegzetes képviselői annak az értelmiségi szemléletnek, hogy ők a felsőbbrendű tudás letéteményesei, amihez földi hatalom is dukál.


Jézus kereszthalálakor a templom függönyének kettéhasadása (Mt27,51, Mk15,38, Lk23,45) sokrétű szimbólum; alighanem érthetjük úgy is, hogy az isteni fenség nem rejtőzik el az egyszerű ember szeme elől, bárki benézhet a szentélybe, amit addig csak a kiválasztott kevesek, a magasabb rangú papság szeme láthatott. Nem azt jelenti mindez, hogy a társadalmi hierarchia megszűnt vagy érvénytelenné vált volna. Jézus sosem állított ilyesmit, sőt, kortársai közül sokan szerették volna „forradalmibbnak" látni a működését. Az viszont egy értelmű, hogy a hatalom nem valamiféle szellemi felsőbbrendűségből és beavatottságból származik. Igen, a nógrádi falucskában élő fejkendős néni és a római teológiaprofesszor pontosan ugyanakkora eséllyel férhet hozzá a tudáshoz, ami a világ lényegének megértéséhez és az üdvözüléshez szükséges.

 

 

A „társadalommérnökösködők"


Az átlagosnál nagyobb tudás birtokában lévő emberek számára a másik nagy kísértés – talán nem annyira ősi, mint amiről eddig beszéltünk, ám nagyon is létező és aktuális – az a vágy, hogy elvont elméleteket és modelleket gyártsanak a világ helyes működésével kapcsolatban, majd megpróbálják ezeket kíméletlenül megvalósítani. Találó szó erre a mentalitásra a „társadalommérnökösködés".


A felvilágosodástól és a francia társadalomtól kezdve már jól láthatóan eluralkodott ez a kísértés a tudás birtokosain, talán már korábban is, de a legkésőbb Marxtól egész biztosan. Egyes értelmiségi körök számára a tudás ekkor már nem csupán a világ lényegének megértését, végső igazságok titkainak birtoklását jelenti, hanem egyúttal felhatalmazást a világ, a társadalom gyökeres átalakítására. Így például a hatalmi viszonyok és szerzett jogok felforgatására, a javak újraosztására stb. Ebben a törekvésben pedig a kulcsszó a „tudományosság": a változásokat a logika és a ráció nevében szorgalmazzák. Következik ebből az is, hogy aki megkérdőjelezi a világ átalakításának szükségességét, az nyilván a logika, a tudomány és az ész következtetéseivel száll szembe – magyarán buta vagy bolond, s így figyelmen kívül hagyható, illetve szükség esetén kiiktatandó, akár fizikai értelemben is. A modern világ leggonoszabb rendszerei, a kommunizmus és a nácizmus között bizonyára felfedezhetők különbségek, de kétségtelenül azonos bennük a fenti „társadalommérnökösködő" attitűd: a tudományos megalapozottság hitében hirdették tanaikat, ehhez mért magabiztossággal láttak neki gyakorlati megvalósításuknak, és erkölcsi korlátokat nem ismerő kíméletlenségük is ebből táplálkozott.


Visszatérő nyugtalanító kérdésként merül fel a közbeszédben: hogyan lehetséges, hogy az értelmiségiek, a szellem emberei közül oly sokan tűrték az ordas eszmék felemelkedését és tombolását, miért nem emelték fel szavukat ezek ellen idejében és határozottan? Valójában ezek az ordas eszmék jellegzetesen értelmiségi kreálmányok: bizony, nem primitív bűnözők, nem cinikus milliárdosok, nem kérges lelkű katonák forgatták fel brutálisan a társadalom rendjét, hanem a tudományosság mámorában élő értelmiségiek. Az alantas ösztönök felkavarodását, az egyéni bűnök elszabadulását kifejezetten azok a struktúrák tették lehetővé, amelyek a magukat lánglelkűnek érző értelmiségiek elméletei alapján születtek.


A „mérnökösködő" attitűd mögött az a szilárd hit áll, hogy a társadalomhoz lehet és érdemes tudományos eszközökkel nyúlni, hiszen a társadalom is egyfajta – meghatározott törvényszerűségek alapján működő – gépezet, melyet a hozzáértő szakember (nyilván az értelmiségi) megjavíthat, ha elromlik. Következik ebből a megközelítésből az is, hogy ez a javítás lényegét tekintve egyszeri határozott beavatkozást igényel: ha ezen túl vagyunk, akkor helyükre zökkennek a fogaskerekek, s az így megjavított struktúrák a továbbiakban már szinte maguktól garantálják mindazt, amire az emberiség mindig is vágyott: békét, biztonságot, igazságosságot stb.


Megint olyan világszemlélet (és ebből következő értelmiségi szerepfelfogás) rajzolódik ki tehát a szemünk előtt, ami alapvetően ellentmond a keresztény tanításnak. Az Evangélium üzenete ugyanis meglehetősen egyértelműen az, hogy a világ bajai végső soron az egyének bűneiből fakadnak: a társadalom nem javítható meg pusztán a struktúrák (hatalmi viszonyok, szabályok, eljárások) útján, nem lehet tudományos alapon valamiféle földi mennyországot megkonstruálni. A bajok orvoslásának alapja ezen a világon a mindennapokban megnyilvánuló jó szándék, a lelkiismeret-vizsgálat, a könyörületesség, az együttérzés, a belátás. Ez rossz hír az értelmiség számára, hiszen ezeknek a gyakorlására bárki képes, nem kell hozzáértő szakembernek („társadalommérnöknek") lenni – azaz máris elveszett a privilegizált szerep. Jézust ezért is tartják veszélyesnek korának értelmiségijei. Ha a szenvedő meggyógyítása (Lk6,1-11), a kútba esett állat megmentése (Lk14,1-6) fontosabb lehet, mint a Szombat megtartása, ha a római császár pénzének használata praktikusan elfogadhatóvá válik a bálványimádás tilalma dacára (Mt22,15-22), akkor egyhamar megkérdőjeleződik azok tévedhetetlensége – az írástudóké és farizeusoké –, akik a szabályok, előírások és tilalmak bonyolult rendszerét üzemeltetik. Ha egy adott pillanatban elfogadható az alabástromedény illatos olajának elpazarlása (Mt26,6-16), akkor megkérdőjeleződik Júdásék okoskodása, mely szerint az olaj árát a szegények között is szét lehetett volna osztani – mi lesz így a társadalmi igazságosság szép elméletével, s mi szükség lesz így magára Júdásra...?


Hiszen ez a fő kérdés – s ebben áll a fő kísértés –: hogyan állíthatja be magát nélkülözhetetlennek, s hogyan szerezheti meg és tarthatja meg hatalmát a többi ember fölött az értelmiség? Mint láttuk, kezdetben leginkább azzal, hogy a végső igazságokkal kapcsolatos, titkos tudás kizárólagos beavatottjának tüntette fel magát. Amikor aztán a racionalizmus évszázadainak eljövetelével az effajta misztikus köd már kevésnek bizonyult, akkor érkezett el a tudományosság, az elméletek, a struktúrák, a „társadalommérnökösködés" ideje: egyre inkább ezekre alapozta a hatalomra való igényét az értelmiség.

 

 

A „szakértők"


Úgy tűnik azonban, napjainkra ez is kevés lett: az emberiség – a huszadik század tragédiái hatására – nagyrészt elvesztette a hitét a tudományosan megkonstruált földi mennyországok megvalósíthatóságában. Milyen szerep juthat így azoknak, akik a tudás birtokosaiként kívánnak befolyáshoz jutni, embertársaik sorsa felett rendelkezni? Úgy tűnik, az értelmiségiek közül sokan napjainkban a „szakértő" szerepében látnak erre lehetőséget. 


Természetesen nem állíthatjuk, hogy nincs szükség szakértelemre – ha van valami, amire leginkább szükségünk van abból a tudásból, amit az értelmiségiek a fejükben felhalmoztak, az éppen a szakértelem. A hatalom nagy kérdése azonban az, hogy ki hozza meg a döntéseket. Esetünkben ez azt a problémát veti fel, hogy vajon mely ügyek eldöntését kell szakértőre bízni, s melyeket kell a legitim hierarchia adott helyén álló döntéshozónak eldöntenie. Azaz: mit tekinthetünk szakmai kérdésnek és mit értékválasztás kérdésének?


Például nyilvánvalóan szakértők dolga egy út megtervezése és megépítése – de mondjuk hogy az az út egy természetvédelmi terület közelében haladjon, vagy inkább egy azt elkerülő, költségesebben kivitelezhető nyomvonalon, az már értékválasztás kérdése. Hasonló a helyzet mondjuk kulturális vagy oktatási természetű döntések esetén is; nem csak műszaki, környezetvédelmi jellegű példát említhetünk. Természetesen bonyolítja a helyzetet, hogy értékek ügyében is csak akkor lehet értelmes döntést hozni, ha a szakemberektől ehhez valós helyzetet feltáró és adatokat és tényeket kapunk, illetve a döntési alternatívák felvázolása sem nagyon lehetséges szakemberek nélkül. Mindenesetre ha a tudás birtokában lévő értelmiség nagyobb hatalomra tör, akkor elemi érdeke, hogy „a szakértelem mítoszát" táplálja, azaz az eldöntendő kérdések minél szélesebb körét próbálja az értékválasztások világából a szakmai kérdések világába áttolni (mondjuk – az előbbi példánál maradva – azt hirdetni, hogy az út nyomvonala ügyében a hozzáértő mérnöknek kell eldöntenie, nem a tudatlan laikusnak). Így ha az értelmiségnek nincs is immár helye a jól látható döntéshozói szinteken, attól még a háttérben, szakértőként megkaparinthatja a vágyott befolyást, ha elég tág tere nyílik arra, hogy ily módon az ügyek széles körében átvegye a valós kezdeményezést.


Mondanunk sem kell, hogy ez a jellegzetes értelmiségi törekvés szintén alapjaiban ellentétes a keresztény szemlélettel. Minél közelebb jutunk ahhoz az állásponthoz, hogy „tulajdonképpen minden szakmai kérdés", annál távolabb kerülünk a keresztény emberképtől, mely erkölcsi mérlegelésre képes, jó s rossz között választani tudó s választásaiért felelősséget viselő személynek tekint bennünket.


Persze az a legsúlyosabb eset, amikor az értelmiségi a szakértelmét valamely rossz ügy szolgálatába állítja, amikor fontos értékeket árul el, felismert igazságot tagad meg. Ez a végletes korrupció esete, mint a szakmáját magas színvonalon művelő bérgyilkosé vagy prostituálté. Korunk legsúlyosabb értelmiségi bűneit talán azok követik el, akik a fogyasztóiság gerjesztéséhez, a családok és közösségek rombolásához szállítanak szakértelmet, ideológiát. Sokszor akár elveik ellenére, csupán pénzért.

 

 

Értelmiség...?


Milyen tanulságot vonhatnak le mindebből azok, akik keresztényként kapták meg az átlagosnál több tudás birtoklásának talentumát? Ha pontokba kellene szednünk, ezeket a tanácsokat érdemes felsorolnunk:


1. Tudásod nem emel téged a többi ember fölé, és nem a több tudás az, ami közelebb emel téged Istenhez! A tudás tiszteletet érdemel, de alázattal használd: tiszteld azokat, akik akár kevesebb tudás birtokában is az Istennek tetsző életre törekednek!


2. Ha tudásodat használod, természetes, hogy elméletekkel, modellekkel, struktúrákkal dolgozol – de ne gondold, és ne hirdesd, hogy a módszered a világon mindenre alkalmas! Fontolj meg mást is, mielőtt puszta észérvek alapján radikális változásokat szorgalmazol: légy tekintettel a kialakult közösségekre, szokásokra, hagyományokra, szellemi értékekre!


3. Szolgáld szakértelmeddel a közösséget, de ne tégy úgy, mintha puszta szakértelemmel minden eldönthető lenne – adj teret az értékszempontoknak is; adott esetben engedd át a döntés jogát azoknak, akik ezeket is mérlegelni hivatottak! Szolgáld szakértelmeddel a megbízódat, de ne tégy meg bármit pénzért – ne szolgálj rossz ügyeket; nem háríthatod el az erkölcsi felelősséget akkor sem, ha bérmunkát végzel!


A fenti elvek szem előtt tartásával a keresztény ember bátran és büszkén használhatja tudását. Kérdés persze, hogy ez a lelkiismereti indíttatású önkorlátozás, a tudásnak effajta visszafogott, alázatos használata nem mond-e ellent annak a képnek, ami a köztudatban az értelmiségről – az általa elkövetett történelmi bűnök következtében – kialakult? Nem tapadt-e hozzá jóvátehetetlenül az „értelmiségi" szóhoz a kérkedéssel, a gőggel összefüggő jelentésárnyalat, ami éppen az ellenkezőjét üzeni a fent felsorolt elveknek? Írásunk kiinduló kérdésére is válaszolva: úgy gondoljuk, talán jobb lenne kerülnünk, vagy legalábbis takarékosan használnunk a „keresztény értelmiségi" kifejezést.

 

 

Bethlenfalvy Gábor

 

 

BGA

Segélyakciónk 

Nyitólap
Gyűjtés az ukrajnai menekültek megsegítésére - a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat Kárpátalján végzett munkáját támogatja az ÉrMe Hálózat.

Tovább»

Könyvtár 

Ajánlott olvasmányok keresztény vállalkozóknak, cégvezetőknek

Nyitólap

Van, ami még hiányzik a listából? Várjuk olvasóink javaslatait.

Tovább»

ÉrMe Hálózat
ÉrMe Alapítvány
ÉrTe Nonprofit Kft.
Érme Budapest Klub
ÉrMe Páty Klub
ÉrMe Junior Klub
ÉrMe Bakony Klub
ÉrMe Kaposvár Klub
ÉrMe Benedictus Klub
ÉrMe Vác Klub
ÉrMe Építőipari Kerekasztal
Alapinformációk
Rólunk
Bemutatkozó-kiadványunk
ÉrMe-kapcsolat
Honlap-impresszum
Statútum
Statute in English
ÉrMe Brochure
Társadalmi szerepvállalás
Ügyek és projektek
Az üzleti vezető hivatása
Szövetségeseink
ÉrMe-könyvtár
  ©2012 ÉrMe Alapítvány  |  Impresszum  |  Médiaajánlat  |  Adatvédelem