- Az ÉrMét létrehozó vállalkozók, cégvezetők egyik célja volt, hogy megoldást találjanak a „kettős élet" problémájára: nem akartak a „munkaidőben vállalkozó vagyok, utána családi körben keresztény" skizofréniájában élni, hanem egységes értékrendet szerettek volna az életük minden területén. Ma is ez az egyik legfontosabb dolog, ami az embereket az ÉrMébe hozza – persze kérdés, megtaláljuk-e, jó helyen keressük-e a válaszokat. A hálózatok szemléletével közelebb kerülhetünk a megoldáshoz?
- Előre szólok, e téma körüldöngicsélésekor az én, vagy kettőnk megértésének érdekes története látható, és semmiképpen sem valamiféle kinyilatkoztatás. Szóval: „Baj csak a normálisokkal van" – tartja a mondás. A „kettősség" nem minden esetben baj. Ismerjük a „kivétel erősíti a szabályt" mondást: eszerint a kivétel teszi élhetővé, fenntarthatóvá a rendszert, mely a szabályt hozta. Mégis hajlunk arra a tévhitre, hogy baj abból van, hogy szabályokat valakik felrúgják. Gondoljuk végig: ha egy merev és mindig betartott szabályrendszerrel élnénk, akkor – mint minden túlhatározott rendszer – tanulásképtelenné válnánk, képtelenné a környezet változásainak feldolgozására, sőt, esetleg a változás érzékelésére is, tehát életképtelenek lennénk. Ám az is igaz, hogy ha azt csinál mindenki, amit akar, akkor is felborul az élet, egy túl határozatlan rendszer nem tud megjegyezni, megtanulni semmit, mintegy nincs memóriája, szintén életképtelen. Amíg homokba-porba tudunk rajzolni az ujjunkkal, addig a túl formatartó betonba, vagy a túl képlékeny vízbe nem. Ahogy egy társadalom esetén kutatott kérdés, hogy hány százalék deviáns hiányában vagy jelenlétében borul fel az életvitel, úgy az egyéni élettel kapcsolatban is létezhet túl merev és túl laza hozzáállás. Szóval van azért némi mentségre reményünk, nem egyértelmű a skizofrén kettősség vádja, talán néha kedden is lehet „a szombat az emberért".
- „Csak az ökör következetes" – ha szabad nekem is hozzátennem egy idevágó mondást, amivel azt is jelezném: talán értem, amit mondasz. De azt hiszem, mégiscsak sokak tapasztalata: könnyebb a válasz arra, hogy családi-baráti körben miként kell keresztényként élni, mint arra, hogy vállalkozóként-cégvezetőként hogyan kell keresztényként élni... Nyilván valahogy máshogy. Vagy mégse?
- „Megmondó" választ helyett rágcsálnék még a témán. „Becsípődött" a munka és a cégek világban a „verseny van, az erősebb kutya szaporodik, mit tehetnék én ez ellen" önigazoló mentség hangoztatása. Egymásnak mondogatva ezzel mentjük föl a másikat és várjuk a magunk felmentését. Tán valami ilyesmi az oka, hogy a munka világát másnak tekintjük, mint az otthonit. Pedig lehet, arról van szó, hogy kevésbé érezzük mentséggel felvértezhetőnek az otthoni, családi élet hibáit, és stratégiát váltunk: az egymást felmentők hazaérve a fej homokba dugását választják. A minap több portálon is téma volt az, hogy százezres számban pusztulnak bele a munkakörülményeikbe azok a gyermek ónbányászok, akik ezáltal teszik elérhetővé, olcsóvá a számítástechnikát. Alighogy elolvasom az ide vonatkozó dolgokat, másfél éves lányom felkéri magát az ölembe, és már örülnék is annak, hogy csapkodva megállítja és elindítja a számítógépen a zenéit, de eszembe jutnak a kis ónbányászok, és akkor is eszembe jutnak, mikor barátaim nagyobb gyerekeikről mesélik, mekkora örömükre van, ahogy az informatikával élni tudnak. Feltettem a kérdést, hogy az ónbányász gyerekek kontra saját gyerekek sorsáról ki mit gondol, és kivétel nélkül a „fej a homokba" stratégiát kaptam. Szóval nem tudom, szétválik-e a két terület, tán inkább nem. Van ez az „igaz, mérgeket esznek a vevőink gyerekei, de legalább sok családnak adunk munkát, sőt a rászorulóknak adományozunk a termékekből" szemlélet. Van a „gyerekek érdekében" túlvállalt hitel, nagy kocsi, ház, mely mind a saját, mind a konkurencia családjaitól túlórákra szakítja el a szülőket. Úgy érzem, a szemetet a dolgozószoba szőnyege alá sepri a fajtánk, mert ott tartható válasza van.
- Szerintem valamiképpen hasonló szemlélettel kell élnünk az életünk minden területén: a gazdasági tevékenységben is – épp úgy, mint a családban – az embert kell(ene) látnunk a különféle folyamatok és tranzakciók mögött. Nem azért, mert ez valami merev szabály, hanem azért, mert ez így szép és helyes; így vagyunk kitalálva, megteremtve. Ezt állítod a fentiekkel?
- Kérdésed jó példa is. Ha úgy sarkítanánk, hogy „nem CSAK azért..., hanem azért IS...", még találóbb lenne. Jól érezteted, a pozitív és negatív motivációk összjátéka, nem káros kettősség. Szabályt említesz – ezek arra valók, hogy elkerüljünk nagy baklövéseket, nagyon ne menjünk át a szembeforgalomba, tartsunk egy sávot, valamint mondod, hogy pozitív élmény a környezettel való kompatibilitás megtalálása a kivételekben. Az élet egyrészt úgy IS működik, mint egy sokfelé nyitó verőérháló (ez az is-is , az és-és, az igen-igen, a nyer-nyer világa), és nem CSAK úgy, mint egy visszérháló (vagyis a vagy-vagy, a „csak egy maradhat", a nyer-veszt világa). Hite annak van az én értelmezésemben, aki képes felfogni, hogy a világ így működik. Aki képes úgy cselekedni a munkájában is, hogy az akár igen szűk lehetséges választási lehetőségek közül az élettel kompatibilisebbet választja és nem a szakmailag, anyagilag stb. előrébb vivőt. Aki tudja zsigerileg is, hogy a többi stratégia előnyei ideiglenesek. „Skizofrén", ha egyes életterületeken az élet kettőssége, az ellentétes értékek összjátéka szerinti kettősséggel élünk, máshol meg a nyer-veszt kettősségével.
- Megvilágítanád még egy kicsit, hogy mit jelent „az élettel kompatibilisebbet" választani?
- A téma begömbölyítése érdekében nézzük meg érzékelésünk határát, melyre felhívták már fajtánk figyelmét. „Képére és hasonlatosságára...", vagy később: „tükör által homályosan...". Játszunk kicsit! Mondjuk él egy béka egy pohárban. Egy pohár egyik vetülete kör, a másik négyszög. A nyitott pohár vetületei zárt alakzatok. A leképzés árát meg kell fizetni, nincs ingyen ebéd, a leképzés ára egyfajta információvesztés, a kép bezár, beleragad a kis békánk is, ha a leképzett vetület alapján okoskodik, és látja, hogy őt befalazták, és e keretek közt berendezi véges életét. Pedig „színről színre" és „nem tükrök által homályosan" látva helyzetét kiugorhatna a pohárból, élhetne – a pohárbeli fogalmakkal mérve – végtelen életet. Ez arról szól, hogy a tudatunk, nyelvi kereteink, testi érzékünk, tárgyaink, szokásaink adottságai közé leképzett önképünk vetített torzkép, azaz nagyon is információ-vesztett. Amit okoskodva bizonyítottnak látunk, annál biztosan nagyobb térben és lehetőségekkel élünk. Így nézve megbocsátható huncutság a festményeken felhők szélén ülő, jóságos ősz öreg, ez az ábrázolás még mindig van olyan jó modell a valóságról, mint amit vetületből kiolvashatunk.
- Ez rendben van. De hogyan tudunk „kiugrani a pohárból"?
- „Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mond...". Itt jön be a párbeszéd az élet egészével, a teljességgel. Az embernek, az énnek a „képére és hasonlatosságára" leképzett valaminek az ő leképzett hajlékában – vetületében – a leképzett dolog nem tud teljes valójában megjelenni (a béka pohara a síkban sosem lesz térbeli pohár, mindig kör meg négyszög marad), ám kommunikációba kerülhetnek, ami kinyithatja a béka világát. Ahogy a kutyám sem fogja megérteni, hogy mi az, hogy én pénzzel fizetek, de attól még kapcsolatteremtő lényként próbálkozva rájön, hogy ha jól viselkedik, akkor lesz vacsora, úgy az ember is kipuhatolhatja megértésén túli lehetőségeit. Sőt, akár az élete időbeli végességével kapcsolatban is gyanakodni kezdhet.
- És a „tükör által homályosan" után megsejthet valamit abból, hogy mit láthatnánk „színről színre"?
- Egy vetítőfelületre korlátozódó figyelmünkkel a vetítőfelület korlátjáig juthatunk. Itt, most e sorokat megértve értjük meg e korlátokat, és készen állunk, hogy nagyobb világot fedezzünk fel. A béka ugrik, meglátja, hogy a vetületben feje átmegy és visszahuppan a négyzet felső vonalán, és felnevet. Ez „Buddha ébredése", amikor túl leszünk az „utolsó ítéleten", nem ítélkezünk-okoskodunk többé, hanem kíváncsi éberséggel kérdezünk. Kiugrunk a szabadba, hívővé váltunk, aki bizalmat szavaz, hisz az élet egészétől az ő kis puhatolódzásai nyomán kapott válaszoknak. Megértés után a megélésre IS támaszkodik. Hite van, azaz hiteles-hűen, a valóságot a leképzésnél hűebben, „színről színre", eredeti szerepe, „küldetése" szerint éli.
- Akkor most visszatérnél arra, hogy mit jelent „az élettel kompatibilisebbet" választani?
- 12 évesen egy versenyen, ahol felnőttek és ifjabbak egy pályán versenyeztek, a felnőtt élmezőnyben találtam magamat, mikor egy öreg profi odaszólt nekem, hogy: „Ne azt nézd, hogy hol mész, hanem azt, hogy hogy(-an) mész!" Nem a világot (a „hol mészt") , csak magunk irányát (a „hogy-an mészt") váltjuk, változtatjuk meg. A kis ónbányászainkhoz visszatérve: kommunikációba kerülhetünk az élet egészével, tettlegesen felteszünk egy kérdést például azáltal, hogy a mohó technikai haladás cuccaiból tényleg csak a szükségeset és abból is a tartósat vesszük, és mindenkinek lehet egyéni kérdésmódja is. Számos apró döntésben élhetünk ilyen „ez pont elég" módon. Ki kell próbálni. Az élet dobni fogja a következő lehetőségeket, módunk lesz egyre „elegebbet" választani. Ez a Nash-egyensúly az egyén és az élet egésze közti tettleges párbeszéd játékában. Míg az egyik lép a másik vár, míg a másik lép, az egyik vár, és mindig kialakul egy helyzet, ahol bármelyik bármit lépne, csak rosszabbul járna, és akkor kialkudtuk az optimumot. A természet is ezt a táncot járja, ezt kell megtanulnunk, zsigerből érzésig. A rókákat, amik Európa északi és déli része közt ingáznak, be akarták oltani veszettség ellen, volt erről egy jó film. Ennek az alkudozásnak a matekját összevetették a térképpel és meglett az a pár hágó, ahol a rókákat a tereppel való alkudozás átvezeti a hegyeken. Ide tették le az oltóanyaggal ellátott tápot. Mi történt? Az ember, a főellenség – a tyúk tulajdonosa maga!!! – a legnehezebb útra élelmet helyez ki... és mindkét fél jól jár. Ez az ellentétes értékek összjátéka. Ez a kettősség nulla feletti játék.
- Érzem, hogy nagyon „keresztény-kompatibilis" mindaz, amit mondasz; meg tudod ezt erősíteni?
- Csermely Péter egy érdekes írásában az „Atya", a teremtő, megjelenítő törvény fogalmát erős kapcsolati jellemzőként; a „Lélek", a szabályt erősítő kivételek fogalmát gyenge kapcsolati jellemzőként, a „Fiú" fogalmát „kreatív hálózatos elem"-ként próbálta a modern tudással összevetni. Életünk mozzanatainak hálózatát, világunkat (akár leképzéseink szintjén „megtestesülő" módon is, vállalva a forrás és vetület kettősségben való létet) kreatív elemeként résztvevő párbeszéd-táncunkkal a nulla alatti kettősségből a nulla feletti kettősség játékába emelhetjük, „válthatjuk". Érdemes a „Fiú", krisztusiság, a kereszténység fogalmát így is megragadni. Leképzett voltunkat, és az ebből fakadó speciális alku-táncunkra szorultságunkat tán érdemes volna – persze csak mint távoli és barátkozni való lehetőséget – zsigerből nem tudatunkon kívülre rekeszteni. Ez egy lépés, amire kapható választ. Próba, cseresznye!
BG
